Bréking!
Rómában jelenleg bibliai méretű eső tombol. Kopog a jég az ablakomon, tombol a vihar, eddig nincs is semmi baj, ez inkább elringat mint felébreszt. Ellenben a Trévi kút csobogása megcsapta a fülemet álmomban, ami korán reggel a pinceszobában nem éppen egy megszokott jelenség. A következő történt (történik éppen): vélhetőleg annak köszönhetően, hogy az olaszok nem a világszínvonalú szigeteléstechnikárjukról híresek, a házunk pincéjébe akadálytalanul betör a(z özön)víz. És tekintve, hogy valami istentelen mennyiségű víz szakad le éppen az égből, (a kertben álló víz már egyetlen felületet  képez) úgy tippelem, hogy fél órán belül megtelik a garázs is vízzel, úgyhogy most inkább megyek és telefonálok a recepcióra.
Eltelt fél óra…
A garázs megtelt vízzel. Lefotóztam; a garázs falára visszaverte a vaku fényét a fodrozódó víz. Szép, olyan mint a gellérthegyi víztározó, csak itthon.
Áttelefonált a SzántóLaci, ő is az alagsorban lakik, térdig ér a víz a szobájában. Arra ébredt, hogy felborul a hűtőgép, körülnézett és arra lett figyelmes, hogy az ágyát nyaldossák a hullámok, melyen kedves személyes tárgyai ringatóznak. Más arról számolt be, hogy már a nappaliban van a víz. Szóval durva. Mindenesetre jól vagyunk, csak a bakkancsom ázott szét, sajnos ezzel az ocsmány esős csatornavíztől, meglátjuk túléli e.

Az olaszul tanulás borzasztó nehézen megy. Rengeteg az új szó (csak az van), fél órán keresztül rakok össze egy mondatot és a kiejtésem se összetéveszthető a helyiekével. Rossz egy nyelvet a nulláról felépíteni, teljesen új élmény, de még nem tartok ott, hogy feladnám.

Az egyetlen problémánk itt, hogy kevés az időnk, illetve, hogy rosszul osztjuk be. Reggel fél kilenckor indul a busz Fiera di Roma arénába és általában este fél kilenckor érünk haza. Miután megérkezünk, tökölünk egy sort, fenyegetőzünk, hogy elmegyünk sportolni, elhatározzuk magunkat, elindulunk és mire hazaérünk a parkból, ahol van mindenféle szabadsúlyos edzőgép, (a teljesség igénye nélkül: húzódzkódó, tolódzkodó rudak, kötél, ferde pad, római szék ( naná :) ) addigra tíz óra is elmúlt már. Utána még vacsorázunk, beszélgetünk, lenyomunk egy gyors olasz nyelvleckét Giancarloval, akinek türelme buddhista szerzetesekével versenyképes. És el is telt a nap. Sajnos ezért nincs nagyon időm ide írni, de azért majd igyekezni fogok néhány naponta életjelt adni magamról.

A próbák a megszokott ritmusban mennek, a megszokott kreatív csapattal, szóval semmi különös, ugyanolyan jó élmény látni és tapasztalni a munkájukat, mint azelőtt. Fontos még megjegyezni, hogy nem unalmas a munka, mert Phil (a rendező) nem szeret semmit kétszer ugyanúgy csinálni ezért a mostani produkcióban minden jelenetet megváltoztatott. Tehát zajlik :) Köszönöm jól vagyok!

Hogy egy újabb aspektusból megismerhessem az olasz közlekedési kultúrát, dugóba kerültünk az autópályán. Dugóban az Olaszok minimum egyel több sorban közlekednek az úton, mint ahány sáv van. Teljesen kaotikus összevisszaságban helyezkednek balra-jobbra, közöttük pedig a motorosok zsonglőrködik előre magukat. Ügyesek és vakmerőek, mennek mint a golyó, előrefurakodnak a pirosnál és még azelőtt elindulnak, hogy zöldre váltana a lámpa. Olaszországban bár nagy a lazaság, két dologban nem ismernek tréfát és halálosan komolyan vesznek. Ezek a foci és a motorsportok.  Így hát minden Olaszban genetikusan bele van kódolva egy Del Piero és egy Valentino Rossi. A nők tapasztalt motorosokat is megszégyenítő rutinnal és virtuozitással fűzik át a gépet a legkisebb helyeken, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért nincs állandóan baleset? Nekem az tűnt fel, hogy az autós nyugodt, laza és nem siet, a motoros viszont mindig. Az előbb említett, sávok számán túlmutató elrendeződés és furakodás is inkább az itteni kultúra része, nem pedig a sietség jele. Aki autóba ül, azért teszi mert ráér. Kikönyököl, élvezi a romai nyarat és az autójából hangosan szól egy Gianni Annini sláger.